Ma talán csodálkozunk ezen, hiszen a mai ünnep ünnepélyességében és fontosságában is talán kissé eltörpült a karácsony és a húsvét ünnepéhez képest. Ez érthető is, hiszen ezeken az ünnepeken emlékezünk a történelem két legfontosabb eseményére: arra, hogy az Isten emberré lesz, illetve arra, hogy Jézus feltámad, hogy az embereket megváltsa. Itt pedig mindössze arról van szó, hogy a gyermek Jézust a szülei elviszik a templomba, hogy teljesítsék a mózesi törvény egyik előírását. De emellett sokkal mélyebb üzenete is van számunkra ennek a napnak.

Jézus azt mondta, nem azért jött, hogy megszüntesse a törvényt, hanem azért, hogy beteljesítse azt. Ez az esemény is ezt mutatja be. Az első szülött fiúgyermek bemutatásának eredetét a választott nép történetében kell keresnünk. Az Egyiptomból való kivonulás éjszakáján az egyiptomiakat ért utolsó csapás az volt, hogy minden elsőszülött fiú meghalt, kivéve az izraeliták gyermekeit. Emiatt Isten minden elsőszülöttet a saját tulajdonának tekintett. Később azonban, a pusztai vándorlás során Ő maga ezt mondja Mózesnek: „lefoglaltam magamnak Lévi fiait Izrael fiainak elsőszülöttei helyett… hogy Izrael fiai nevében ellássák a megnyilatkozás sátorának szolgálatát”. Az emberek elsőszülöttei tehát kultikus szolgálatra lettek volna rendelve, de ezt a szolgálatot a leviták vették át. Ezért kellett az elsőszülött gyermeket kiváltania minden családnak – az anyagi lehetőségeihez mérten – valamilyen áldozattal.

A kisded Jézus bemutatásakor is ez történt. Számomra mégis furcsa ez a helyzet: Jézust kiváltják az Istennek teendő szolgálat kötelessége alól, holott Ő az, aki a lehető legszorosabb kapcsolatban áll Istennel, a legbensőségesebb viszonyt ápolja vele. És valóban: Jézus a kiváltás ellenére mégis az Atya szolgálatának szentelte magát. Ez a szolgálat megmutatkozott az Ő működésében, csúcspontját pedig akkor érte el, amikor bemutatta a legtökéletesebb áldozatot: önmagát adta oda áldozatul a kereszt oltárán. Ezzel pedig a legtökéletesebb papi szolgálatot vállalta magára.

 Jézus és az idős Simeon találkozásánál az ó- és az újszövetség találkozik egymással. Az ószövetséget ugyan áthatotta a messiásvárás, azonban teljesen más képet alkottak róla, mint amilyet az Úr megvalósított. Általában egy nagyhatalmú uralkodót, vagy politikai vezetőt vártak. Ennek nyilván szöges ellentéte volt az, amit Jézus megvalósított. Sokan talán emiatt nem tudták, vagy, vagy nem akarták felismerni benne az Üdvözítőt. Simeon azonban a Szentlélek segítségével ráébred, hogy kit is tart valójában a kezében. Ő a gyógyítások, a kenyérszaporítás, a halottak feltámasztása és prédikációk nélkül is elismeri Jézust az Isten Fiának. Mi azonban tudjuk, hogy voltak olyanok, akik még ezeknek a jeleknek hatására sem voltak képesek felismerni Benne az Isten küldöttét. Ők voltak a főpapok, az írástudók, akiknek éppen az lett volna a feladatuk, hogy az Írások, a jövendölések alapján ráismerjenek a Messiásra.

Simeon alakja azt jelzi számunkra, hogy az Isten jelenlétét csak azok ismerhetik fel, akik nem csupán a saját elképzeléseiket követik. Isten nem mindig úgy lép be életünkbe, ahogyan azt mi gondolnánk. Sokszor talán azért nem vesszük Őt észre, mert teljesen más dolgokra figyelünk vagy más jeleket várunk. Simeon példája mutatja, hogy nem a régi berögződéseket kell követni, hanem a Szentlélek kegyelmével és erejével kell együttműködni. Csak ekkor találkozhatunk Jézussal: az szentáldozásban, az evangéliumban, a testvérben.

             Ha a megszentelt gyertyákat otthonainkban meggyújtjuk, akkor valamelyest mi is kapcsolódunk az évszázadokkal ezelőtt élt keresztényekhez, akikről Etheria írt. A fénynek igen elterjedt keresztény szimbólum. Gyakran hasonlítják naphoz, fényhez, világossághoz Jézus Krisztust. Simeon is azt mondja a Gyermekről, hogy azért jött, mert világosság lesz az emberek számára.

A sötétség nem önálló valóság, hanem mindig valamilyen üresség, hiány, a fénynek a hiánya. Amikor egy gyertyát meggyújtunk, a sötétség eloszlik. Jézus Krisztus ugyanígy tudja a mi életünket is megvilágítani és betölteni az esetleges ürességet. De az Úr kijelentése alapján nekünk is világítanunk kell, hiszen ezt mondja: „Ti vagytok a világ világossága…  ha világot gyújtanának,… a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban”. Nem azért Nem azért vagyunk tehát keresztények, hogy azt véka alá rejtsük. Tegyük hát életünkben jól látható helyre azt, hogy kihez is tartozunk! Világítsunk mi is másokra, egymásra! Amen!