Ő az angyali seregek fővezére. Ma tehát harcra és harcosokra emlékezünk. A láthatatlan világ teremtményeire, az angyalokra, a mennyei erőkre, akik segítőtársaink nekünk is a gonosszal szembeni harcunkban.

Milyen ez a harc? „Mint a villám, bukik le a Sátán az égből - mondja Jézus.” A Gonosz támadása hirtelen, nagy erejű, mint a villámlás. Kiszámíthatatlan térben és időben, bár vannak figyelmeztető jelek előtte. Nemcsak a világmindenségben, hanem a mi kis életünkben is zajlik ez a harc. Isten és a Sátán egyaránt tetten érhető dolgainkban. A bennünk lévő békevágy Isten jelenlétéről beszél. A harag és minden indulat, rosszakarat a Gonosz Lélek aktivitását jelzi. A hit, szeretet, reménység Istentől ered. A félem, bizalmatlanság, kétségbeesés a Sátántól.

Minden nap győznünk kell. Legyőzni a bennünk lévő rosszat. Erre figyelmeztetnek minket a ma ünnepelt harcos szentek. Leó pápa Attilának, a hunok vezérének, amikor Róma kapui előtt állt, ezt mondta: Az egész világot meghódítottad. Most arra kérünk, önmagadat győzd le, és ne onts Rómában vért. A békét megtartani sokszor nehezebb, mint háborúskodni.

Az élet: küzdőtér. Amikor megkereszteltek minket vállaltuk, hogy ellene mondunk a Sátánnak, és igent mondunk az Istenre. Fontos ezt megtartani, mart a Gonosz az emberen keresztül támad. Már a gyermekre is azt mondjuk, ha nem hagyja abba a rosszat: „belebujt a kis ördög”. S naggyá is nő benne, ha nem vigyáz és vele együtt mi is.

 Mire is vigyázzunk? A mindennapi lelkiismeret vizsgálatra és a felismert bűnök feletti bűnbánatra. A mindennapi Bibliaolvasásra, és Isten szavának állandó szemünk előtt való tartására. S arra, hogy ne bízzuk el magunkat, mint Jézus korában a farizeusok és az írástudók tették. Nem feledve, hogy amíg élünk, ennek a harcnak nem lesz vége.

A Sátán szeretné elhitetni velünk, hogy ő az erősebb, és nem érdemes jónak lenni. Állandó félelemben tart, hogy az általa kínált eszközöket: pénz, hatalom, erőszak – használva akarjunk erősek és magabiztosak lenni. Ne higgyünk neki. Mihály főangyal és a mennyei erők csata kiáltása jelzi: senki sem olyan nagy, mint az Isten. Ez a csata a mennyben már eldőlt. A Sátán – amint neve is jelenti – zavart akar kelteni köztünk és bennünk. El akar bizonytalanítani. Konkolyt szór a búzába, hogy nehezebben nőjön föl.

Mit tegyünk? Nem kell megijedni. Mindent nem tudunk rendbe tenni. De amit tudunk, azt tegyük meg. Egy gyertya fénye nem világítja meg az egész földet, de a mi szobánkban már ad annyi fényt, hogy el tudjunk benne igazodni. Ilyen fény legyen számunkra a hitünk lámpása. Magunknak, és szeretteinknek világítsuk vele a járható utat. Rakjunk tüzet, a szeretet tüzét. Mindenkit nem tudunk vele felmelegíteni, de mi és szeretteink nem fognak fázni. Ezt tették az első keresztények is.

Ezt tették a szentek is. Szépen fésült hajjal ábrázoljuk őket az képeken, ikonokon, pedig ugyancsak megtépázta őket a Sátán. De a lelkük erős volt, a láthatatlan mennyei erők velük harcoltak, és így győzni tudtak, egy gonosz világban is. Mi se adjuk fel. Nemcsak látható társaink, hanem Isten rendelte láthatatlan segítőtársaink is vannak: a mennyei angyalok. Ők azok, akik „láthatatlanul velünk szolgálnak”, egészen addig, amíg a mi életünk is Istenszolgálat. Ebben a szolgálatban mindig számíthatunk rájuk.

            Ennek a láthatatlan segítő közösségnek a létét akarja bennünk tudatosítani egyházunk a mai ünneppel. Ők az Isten trónját körülvéve, soha el nem hallgató énekekkel dicsőítik az Urat. Mi az ő énekükbe kapcsolódunk be, tőlük tanulva az Isten háromszor szent dicsőítését. Mi tesszük láthatóvá őket, amikor Isten földi trónja, az oltár körül állva, a templomban „a kerubokat titkosan ábrázoljuk”. Sokszor elénekeltük már, de még kevésszer gondoltunk bele, hogy Isten Trónja az oltár, és mi vagyunk az angyalok helyettesítői imánkkal, énekünkkel, jelenlétünkkel. Tegyük ezt olyan tiszta szívvel, ahogyan ők teszik a mennyben.