Miután a pap befejezte az áldozatot, a kenyér és a bor átváltozott Jézus Testévé és Vérévé, megemlékezik a szentekről, kiváltképpen az Istenszülő és mindenkorszűz Máriáról, majd pedig ismét és ismét könyörög az Úrhoz, mielőtt elimádkozzuk az Úr imádságát, a Mi Atyánkot. Tekintsük át a Szent Liturgia ezen részeit is, úgy hogy keressük a kapcsolatot nagyböjt negyedik vasárnapjának evangéliumi szakaszával, ami egy megszállott ifjú meggyógyításáról szól. Mk 9,17-31

Fölmerülhet a kérdés – amit Kabaszilasz is feltesz Liturgia-magyarázatában – hogy miért emlékezik meg a pap az áldozatbemutatás után a szentekről, kiváltképpen a legszentebb Istenszülőről? Visszautalás ez, az adományok előkészítésére, a proszkomídiára. Akikről még a kenyér felajánlásakor megemlékezett, és akikért az előkészületi imádságokat végezte, aztán az adományokat felajánlotta, és akik érdekében ezek elfogadásáért könyörgött, most az elfogadás után ezek hatékony megsegítéséért imádkozik. Emlékezzünk vissza, rögtön a Jézus Krisztust jelképező Báránynak nevezett kenyérrész felajánlása után, az Istenszülőről emlékezik meg a pap a Liturgia elején, majd pedig külön tesz megemlékező részecskéket a szentek tiszteletére. Most az átváltoztatás után ugyanígy emlékezik meg a szentekről: „Felajánljuk még neked ezen okos szolgálatot a hitben elhunyt ősatyák, atyák, pátriárkák, próféták, apostolok, hithirdetők, evangélisták, vértanúk, hitvallók s önmegtartóztatókért, s a hitben megdicsőült minden igaz lélekért. Kiváltképpen legszentebb, legtisztább, legáldottabb dicső királynénkért, az Istenszülő és mindenkorszűz Máriáért.” Ez a szentekről való megemlékezés hálaadás és egyben kérés. Hálaadás a szentekért, hiszen bennük az Egyház már megtalálta azt, amit keresett, s elnyerte imádságának végcélját, a mennyországot. S könyörgés azokért, akik még nem értek célba, tehát akik még rászorulnak az egyház imáira. Ekkor emlékezik meg a pap a holtakról, és az élőkről is, akikért a Szent Liturgiát felajánlja. Megint szinte mindenkit felsorol, akikért már imádkozott az előkészületben is: pápa, püspökök, az egész egyházi rend, egész világegyetem, város melyben lakunk, minden város, község, vidék, benne lakozó hívek, hajózók, utazók, betegek, fáradozók, foglyok, mindazok, akik ajánlatokat hoznak, jótékonyságot cselekszenek, szegényeket gyámolítanak. És a nép kiegészíti ezt a közbenjárást: „És mindnyájunkról és mindenekről.”

Az egyház úgy jelenik meg ebben a Liturgia-részben is, mint egy „nagy közbenjáró”. Mint egy jóságos atya, vagy anya, akinek fontos, hogy mi lesz gyermek sorsa. Ahogyan az evangéliumi szakaszban is, egy apáról hallottunk, aki Jézushoz vitte fiát. Minket is, akik bűneink miatt a sátán foglyai vagyunk, egyedül Jézus tud megszabadítani ezektől a bilincsektől. Ne feledjük el, a nagyböjt vasárnapjainak az evangéliumi szakaszai elsősorban a hitjelölteknek szóltak, akik ekkor már lázasan készültek, a húsvéti keresztelésükre. Ott is szerepelt már, ahogyan ma is minden keresztelési szertartásban ott van, az ördögűzés. De ahhoz, hogy Krisztus kegyelme megszabadítsa gyermekkorunk óta rabságba tartott lelkünket, szükségünk van valakire, az egyházra, aki elvisz minket Jézushoz, és imádságával közbenjár értünk.

Miután a pap már mindenki számára kérte a szükséges dolgokat, önmagáért is imádkozik, hogy a fölajánlott adományok jóvoltából ő is megszentelődjék, azaz elnyerje bűnei bocsánatát. Nagyböjt vasárnapjain végzett Nagy Szent Bazil liturgiája olyan szépen megfogalmazza ezt egyik papi imádságában: „Emlékezzél meg Uram az én méltatlanságomról is, és bocsásd meg minden szándékosan vagy akaratlanul elkövetett vétkeimet, s ne vond meg bűneim miatt Szentlelked kegyelmét az előtted lévő ajándékoktól.” Fontos, hogy a pap megtisztuljon a Szentlélek által, nehogy bűnei akadályozzák az ajándékok megszentelését. Nyilván itt nem arról van szó, hogy a pap bűnös állapota miatt nem történne meg az adományok átváltozása, de arról igen, hogyha felkészületlenül fogadjuk Jézus Testét és Vérét, akkor semmi hasznot nem jelent, sőt mérhetetlen kárt okoz. Ezért minden szentekről megemlékezvén ismét és ismét könyörögni kezd a pap, többek között bűneinek és vétségeinek bocsánatáért és elengedéséért.

Tehát a közbenjáró maga is irgalomra szorul. Ahogy az evangéliumban is, az apát is meg kell gyógyítania Krisztusnak, amikor az így kiált fel hozzá: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” Az egyház egyszerre szent és bűnös. Szent, anyaszentegyház, aki Jézushoz viszi bűnös gyermekét, de maga is bűnös, hitetlensége miatt. Ebből a hitetlenségből csak akkor tudunk megszabadulni, ha az evangéliumban szereplő apához hasonlóan, könnyek között kérjük Jézust, adjon nekünk hitet. De mihez kell ez a hit? Mit a legnehezebb elhinni még sok kereszténynek is? Azt, hogy Isten úgy szeret minket, mint ahogy az apa szereti gyermekét. Hogy Isten a Mi Atyánk. Ezért kérünk kegyelmet Istentől: „És méltass minket, Urunk, hogy bizalommal, elítélés nélkül bátorkodjunk téged, mennyei Isten, Atyánknak nevezni és mondani: Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy…

               Természetesen az Úr imádságáról magáról is lehetne egy prédikációsorozatot tartani. Minden egyes sora egy megvalósítandó feladat, egy teológiai igazság, és egy bűnös gyermek esedezése Atyjához. Még nem késő böjti fogadalmakat tenni. Milyen jó lenne, ha csak azt az egy dolgot meg tudnánk tartani az előttünk álló böjti időszakban, hogy minden nap elimádkozom a Mi Atyánkot, de úgy, mintha életemben először és utoljára tehetném azt meg. Ámen!