Hogy mi a célunk, azt Szentatyánk, Benedek pápa nagyon szépen elmondta a nagyböjt előtti üzenetében. Mégis mielőtt gondolatait idézném, azokat legrövidebben az Előszenteltek liturgiájának egy mondatával foglalhatnám össze: „Élő hittel s szeretettel közeledjünk, hogy az örök élet részesei legyünk!”

„Megismertük a szeretetet, amellyel Isten szeret bennünket, és hittünk benne” (1Jn 4,16) – ez a címe a Szentatya nagyböjti üzenetének. Keresztény életünk válaszadás Isten szeretetére. Ő előbb szeretett minket. Amikor pedig mi engedünk teret Isten szeretetének, „hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni.”

Benedek pápa egy szép hasonlattal él, amikor a szeretetnek ezt az egyedi minőségét mutatja be. A keresztény lét olyan, mint amikor folyamatosan felfelé haladunk egy hegyre, hogy találkozzunk Istennel, aztán újra leereszkedünk, magunkkal hozva az ebből fakadó szeretetet és erőt azért, hogy testvéreinket Isten szeretetével szolgálhassuk.

Az elsőbbség szerinte mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak a hitben kell gyökereznie. A jócselekdetek sorában pedig „nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba”.

Ne kerteljünk: a Miskolci Exarchátus területén Isten reánk is bízta egy kisebbség megszelídítését és evangelizálását. A Szentatya és a kinyilatkoztatás szerint „az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben”.

Mielőtt ezt a kezdeményezést elfogadva a nagyböjti utazásnak nekivágunk, meg kell bocsátanunk szomszédainknak, felebarátainknak, a velünk egy településen élőknek. Anyaszentegyházunk útravalóul adja nekünk az evangéliumi parancsot: békéljünk meg Jézus Krisztusban minden felebarátunkkal. „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek! – mondja az Úr az Evangéliumban. Az Istennel történő megbékélésnek, a megtisztulásnak és a bűnbocsánatnak épp a megbocsátás az első és elengedhetetlen feltétele.

A Szentatya azt is hangsúlyozza, hogy a hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül. Kopasz, kifagyott fához hasonlít, bármennyit böjtölünk s imádkozunk. „A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát.”

Bizonyára nem véletlen az sem, hogy nagyböjtünk kezdete az idén éppen a betegek világnapjára esik. Nemcsak a betegeinknek nyújtható segítség jut erről eszünkbe. Azt is tudatosíthatjuk, hogy mi magunk is betegek vagyunk, ha valaha is bűnt követtünk el. A bűn az emberi természet nagy betegsége, a bűnbánó pedig beteg, akinek gondos kezelésre van szüksége. Aranyszájú Szent János bíztatott „a lelki gyógyító hely” fölkeresésére, ahol minden bűnbánó elnyerheti bűneinek bocsánatát. Ő maga hangsúlyozta annak szükségességét, hogy „még ha egyszer meg is tisztultunk a bűntől, szemünk előtt tartsuk magukat a bűnöket”.

A hit évében sem feledkezhetünk meg erről. Szentatyánk az idei betegek világnapjára a jóságos szamaritánus alakját állítja elénk. Mi pedig bizánci hagyományunk szerint az irgalmas szamaritánus alakájában magát Krisztus Urunkat ismerjük föl. „Mint aki gonosztevők közé jutott, és megsebesült” – énekeljük – „úgy estem el én is bűneim terhe alatt, és lelkem megsebesült. Kihez folyamodhatnék, én, bűnös ember, hogy gyógyulásra találjak?” A bizánci rítusú gyóntatásnál több ízben is felhívják a bűnbánó figyelmét arra, hogy orvoshoz vagy „gyógyító helyre” jött; vigyázzon, „nehogy gyógyulatlanul távozzon”. Ennek értelmében mondhatjuk a Nagyböjti Énektár szavaival: „Lelkem, a bűnbánat kórháza nyitva áll. Menj, és borulj le a lelkek és testek orvosa előtt!”

Nagyböjti elindulásunkhoz tehát az idén különösen is hozzátartozhat az igazi Orvost, a „lelkünk és testünk orvosát” igénylő beteg segélykérése. Amint vasárnap esti sztihiráinkban is kifejezzük, hogy aligha található olyan beteg, aki fájdalmában orvoslást keresve Nála nem gyógyulna meg. Mint a mindenek Teremtőjét és a betegek Orvosát szólítjuk meg őt, s tudjuk, hogy mi, bűnös emberek, gyógyulást keresve nem folyamodhatunk máshoz, csak egyedül Őhozzá, aki „lelkünk kegyes orvosa”. Bizalommal kérjük Tőle mától kezdve nap mind nap: „Áraszd reám, Isten, a te nagy kegyelmedet!”

Testileg böjtölvén, Atyámfiai, böjtöljünk lelkileg is! Testi és lelki böjtjeink során „élő hittel s szeretettel közeledjünk, hogy az örök élet részesei legyünk”!

+ Atanáz