Kereszthódoló vasárnap eszünkbe juttatja, hogy a keresztények egy hathatós fegyvert használnak üdvösségük érdekében az ellenfelekkel vívott küzdelemben – a szent keresztet. Ezen a vasárnapon különösen úgy magasodik előttünk a kereszt, mint az erő, az üdvösség, a győzelem és a diadal jele. A szinaxárion – a lelki útmutatás – az utrenyében szépen megmagyarázza a kereszthódolás értelmét: „Ezen a napon, nagyböjt harmadik vasárnapján a tiszteletreméltó és elevenítő keresztet ünnepeljük. Mivel a negyven napos böjt folyamán a szenvedélyeknek meghalva valamiképpen mi is keresztre feszíttetünk, és e keserű érzéstől elcsüggedünk és letörünk, ezért kerül ki ma elénk a tiszteletreméltó és életadó kereszt. Egyrészt frissít és bátorít bennünket azzal, ahogyan Urunk, Jézus Krisztus szenvedésére emlékeztet. Másrészt buzdít is… Amint azok, akik sziklás vidéken hosszú utat tesznek meg, és elfáradnak az erőfeszítéstől, hogyha útjukba akad egy kellemes árnyékot adó lombos fa, leülnek egy kicsit pihenni, hogy aztán újjáéledve folytassák tovább útjukat; úgy most a böjti időnek ezen a fárasztó útján, éppen a pálya fordulópontján az életadó keresztfát helyezték el nekünk a szent atyák, hogy enyhülést és felfrissülést adjon, hogy könnyed és fürgébb mozgásúvá tegye az elfáradtakat, hogy meg tudjanak felelni ennek a küzdelemnek, ami még rájuk vár. Vagy például a király érkezésekor előtte viszik zászlóját és jogarát, s csak aztán jön ő maga, örvendezve és ujjongva a győzelmének, amivel együtt örülnek az alattvalói is. Ugyanígy Urunk Jézus Krisztus is, aki hamarosan meg fogja mutatni nekünk a halál fölötti győzelmét és dicsőségesen fog elénk állni a feltámadás napján, kormánypálcájaként előre küldte most nekünk a királyi jelvényt, az életadó keresztet, mely a számunkra lehetséges mértékben örömmel és felüdüléssel tölt el bennünket, és felkészít arra, hogy hamarosan a Királyt fogadjuk, és kitörő örömmel ünnepeljük győzelmét. Ez a szent nagyböjtnek ezen a középső hetén történik… Életadó keresztjével megédesíti a negyven napos böjttel járó keserűségünket. Felüdít bennünket, akik úgyszólván a pusztában menetelünk addig is, amíg föl nem emel bennünket a szellemi Jeruzsálemhez az ő feltámadása által. S mivel a keresztet Életfának hívják, és valóban az is, és amint ezt a fát az Édenkert közepére ültették, ennek megfelelően helyezték el az isteni ihletésű atyák is a keresztfát a szent negyven nap kellős közepére, hogy emlékeztessen Ádám falánkságának tárgyára és egyúttal arra is, hogy annak jóvátétele ez által a fa által történt. Mert mi, akik ehhez a fához járultunk, már nem halunk meg többé, hanem életre kelünk.”